Ha azt hitted, a középkorban csak lovagok, papok meg kovácsok voltak fontos személyek, akkor kapaszkodj:
Létezett egy szakma, amely nélkül egyetlen ünnepség, szentelés vagy uralkodói ceremónia sem volt sikeres.
Ő volt a szertartásos borlocsoló – a középkor sommelier-je, pap helyettese és partybiztosa egyben. 

Ki is volt a borlocsoló?

A borlocsoló feladata egyszerűen hangzott:
minden fontos eseményen bort kellett öntenie – de nagyon!

• Földre
  
  

• Oltárra
  
  

• Az új épület alapjára
  
  

• A frissen készült fegyverre
  
  

• Sőt, néha a tömeg elé is! (Na nem fröccsként, de majdnem…)

A borlocsolás nem csak móka volt:
a középkor embere úgy hitte, a bor az áldás, a bőség és a jó szerencse folyékony formája.
Ha a borlocsoló jó munkát végzett, akkor az év bő volt, az uralkodó boldog, és az istenek is mosolyogtak.

A szakma „szent háromsága”

A borlocsolók három fő szabály szerint dolgoztak:

1. Mindig legyen náluk bor!
   (Ez sosem okozott gondot.)
   
   

2. Mindig tudják, mikor kell locsolni!
   Ha nem, akkor is locsoltak. Úgy biztos nem volt hiba.
   
   

3. Soha ne locsoljanak túl keveset!
   A bőséget túlcsordulással kellett demonstrálni.
   A borlocsoló saját hitvallása: „A jó áldástól ragad a padlás.”

Fun fact:

A borlocsolók sokszor annyira komolyan vették feladatukat, hogy végül nemcsak a földre, hanem magukra is sikerült önteniük a bort.
Ez a középkori emberek számára két dolgot jelentett:

1. Biztosan áldás lesz.
   
   

2. Biztosan buli is lesz. 

Miért szeretjük őket ma is?

A szertartásos borlocsolók emlékeztetnek rá, hogy néha nem kell bonyolítani az életet:
egy kis bor, egy kis ünnep, és máris szebb minden.

Ha manapság lenne ilyen szakma, valószínűleg több lenne a jelentkező, mint a középkorban.